„A bambusz finom, hajlékony és szívós. Igazi túlélő. Hajlik, de nem törik” – Goldberg.
Utalni akartunk a Hagyományos Kínai Orvoslásra, aminek része a masszázs terápia, az akupresszúra, a köpölyözés.
Az ízületek nagyon merevek, és szükség van a masszázsra, és a mozgásra, a hajlékonyságunk megőrzésére.Az Arany Bambusz ezt jól jelképezi.
Légzésterápiával is foglalkozunk, a bambusz oxigén termelő képessége óriási.Egy bambuszültetvény 35%-kal több oxigént juttat a levegőbe, és legalább négyszer több szén-dioxidot köt meg, mint egy faültetvény.
A tavasz a megújhodás színe a zöld, az új élet kezdete is. A kínai gyógyászatban a Fa elem színe a zöld. A zöld szín jelképezi a máj, és az epe méregtelenítését is. Az arany szín pedig azt, hogy a stresszek oldása, stresszek lerakása után szinte ragyognak a stresszoldáson részt vevők. Sokan arról számolnak be közvetlenül a stressz kezelés után, hogy sokkal könnyebben érzik magukat. Elmúlnak az izomfeszülések. Jó esetben az évek óta tartó fájdalmak is elmúlnak, vagy jelentősen enyhülnek.
A bambusz, nemcsak energikus, sokoldalúan felhasználható, hanem környezetbarát termékek is készülnek belőle, így egy igazi csodálatos növény. Szívesen választottuk a természetgyógyász rendelő nevének.
A kő és a Bambusz meséje
Egy gyerek ment át az úton. Az úton feküdt egy kő. A gyerek felemelte és feldobta a levegőbe, az pedig leesett a bambuszcserje mellé. Amikor a gyerek elment mellette, megfogta a bambuszt, meghajlította és hagyta visszacsapódni. A bambusz felsóhajtott. A gyerek továbbment.
„Ki vagy te?”, kérdezte a bambuszcserje a kőtől. „Az égből jöttél?”
„Én a kő vagyok”, felelte a másik, „és nem az égből jövök, hanem a földről. A gyermek dobott fel a levegőbe.”
A bambusz tovább kérdezte: „Vannak gyerekeid?”
A kő így válaszolt: „Nincs szükségem gyerekekre, mert nem kell meghalnom. Ez bosszantja az embereket. Jobb lenne, ha olyan lenne az életük, mint az enyém.”A bambusz elgondolkodott, majd megrázta a fejét. „Az nem jó. Az emberi életnek olyannak kellene lennie, mint az én életem.”
„Neked meg kell halnod?”, kérdezte a kő.
A bambusz bólintott. Ide-oda lengett. Feltámadt a szél, csapkodta a bambuszcserjét. A bambusz lelapult. „Igen, nekem meg kell halnom.”
„Én örökké élek”, jelentette ki büszkén a kő. „Nem törődöm a széllel és az időjárással, a hőséggel és a hideggel. Nem ártanak nekem. Nem is érzékelem őket. Nem érzek fájdalmat, és semmi miatt nem aggódom. Nem adok semmit, és nem kapok semmit. Én én vagyok. Ilyennek kellene lennie az emberi életnek is!”
Egy nagy arapapagáj repült arra, és ráült a bambuszra, amely meghajlott a nagy súly alatt. Az esőcseppek apró kis gyöngyökként fedték le a madár kék tollazatát.
A bambusz felsóhajtott. „Érzem az esőt és a szelet. Érzem a hőséget és a hideget. Meghajlok, de azután újra fel is egyenesedem.
Gyökereimmel erőt szívok fel a földből.
Kicsi vagyok, és növekszem. Gyenge vagyok, és megerősödöm.
Egy nap eljönnek az emberek, és levágnak. Vagy elszáradok.”
„Akkor meghalsz”, szögezte le a kő.
„Igen, akkor meghalok. De mielőtt meghalok, gyerekeim születnek. Ők tovább élnek. Nekik is lesznek gyerekeik, akik tovább szaporodnak. Ez így folytatódik. A gyermekeimben élek tovább. Szerintem jobb, ha az emberek élete az enyémhez hasonlít.”
A kő nem értette. Mereven ragaszkodott a véleményéhez, de nem tudott mit mondani. Ekkor visszajött a gyerek. A papagáj felreppent. A gyerek beledobta a követ a patakba. Majd levágta a bambuszt, és botot csinált belőle.
Az ember élete olyan, mint a bambuszé.